A mozgás elengedhetetlen a
megfelelő testi fejlődéshez. Amíg növésben vagyunk, kialakul,
hogy egy-egy izmunkban mennyi izomrost fejlődik. Minél többet
mozgunk, annál több. Minél több izomrost alkot egy izmot, az
annál erősebb lesz.
A sport ezért már
gyermekkorban is igen fontos. Ebben az időszakban azonban a sportnak
még elsősorban önfeledt, szabad (minél kevesebb kötöttséggel
szabályozott) mozgásnak kell lennie. Ezt a idővel egyre szorosabb
keretek közé lehet terelni, mind jobban az adott sporthoz igazítva
a mozgásformát. Megtanítani a szabályokat, a sportág technikai
és taktikai részét, fejleszteni az erőt és állóképességet,
kialakítani a csoportban való együttműködést, elemezni a saját
és az ellenfél „játékát”, stb. Vagyis a tehetség mellé
odatenni a munkát is. A kettő együtt vezet ugyanis is tartós
sikerhez a sportban és az életben is.
Gyerekek
és a hivatásos sport?
Meglátásom szerint
ugyanakkor bármennyire is tehetséges egy gyermek valamilyen
sportban, azt nem szabadna mindenáron ráerőltetni, hogy már
egészen fiatalon erre tegye föl az életét. (Tulajdonképpen nem
is ő teszi föl erre az életét, hanem a szülő a gyerekéét. Az
pedig, ha elvárja – rákényszeríti
–, hogy gyermeke mindent alárendeljen
a sportnak, hiba a szülő részéről.) A gyermek- és
felnőtt kornak is megvannak ugyanis a maga sajátos fejlődési
fázisai. A legtöbb e témában íródott szakirodalom szerint a
gyermekkor első 10-12 évének fő feladat a játékos és a –
lehetőség szerint – kötetlen, mozgásos tanulás. Játékos és
kötetlen. Nem írnak sehol a többnyire komoly fizikai és lelki
(mentális) megterhelést jelentő edzések és a tétre menő
versenyek sorának előnyeiről. Azért, mert nincsenek előnyei. Nem
igazak a gyakran hangoztatott érvek, hogy ilyen keretek között
majd fegyelmet tanul a gyermek, kitartóbb lesz, jobban fog tudni
koncentrálni, és kibontakoztatni a benne rejlő tehetséget. Az
elsők hármat kényszer hatása alatt semmiképpen nem fogja magáévá
tenni. Az utolsót pedig szabadjára kell engedni ahhoz, hogy
megnyilvánuljon, nem pedig korlátok közé szorítani. Olyan
korlátok közé, amik egy hivatásos sportolónak szánt gyermek
egész életét keretezik. Ez szöges ellentétében áll a testi és
személyiségbeli fejlődés optimális, vagyis játékos és
kötetlen formájával.
Ráadásul a legtöbb
sportágban viszonylag hamar véget érnek az aktív évek. Egyre
nagyobb a konkurencia is, vagyis rövid idő alatt kell sok és
jelentős eredményt elérni a megélhetéshez. Azokat az éveket
kell föláldozni érte, amelyek az önmegismerésről, a személyiség
megszilárdulásáról, a jövő megalapozásáról szólnak.
Hatalmas tehát a tét, és óriási a nyomás. Az ilyen mérvű
nyomás elől, mi felnőttek igyekszünk kitérni, hiszen
megtapasztaljuk, ismerjük negatív testi-lelki következményeit.
Gyermekünket mégis gyakran helyezzük ilyen nyomás alá. Például
a profi (hivatásos) sportolóvá neveléssel. És ha még igaznak is
tartjuk a „Teher alatt nő a pálma” mondást, ez csak akkor
állja meg a helyét, ha a teher nem nyomja agyon a pálmát. Vagyis
a gyermeket.
